Akkora volt, mint egy tigris, és nagyjából úgy is harapott, igaz, a vadászó nagymacskával ellentétben nem más állatok ellen vetette be a gyilkos technikát.
Nagyjából egy bölény méretével vetekedett a Föld egykor élt legnagyobb rágcsálója, melynek 3 millió éves koponyájára Dél-Amerikában akadtak rá. Az ember hüvelykujjánál is vastagabb elülső fogaival úgy haraphatott, mint a tigris, de a ragadozóval ellentétben inkább napjaink elefántjához hasonlóan használta.
Alig egy évtizede bukkantak rá az 53 centiméteres koponyára, és sajnos az állat más testrésze azóta sem került elő. A Josephoartigasia monesi latin névre keresztelt rágcsáló testtömege akár az egy tonnát is elérhette, ezzel jelentősen felülmúlva olyan rokonait, mint a patkányok vagy egerek.
Nemrég összetett algoritmusok révén a megmaradt fosszíliából a kutatók újraalkották harapásának erejét. Ehhez először CT-szkennerrel részletes digitális modellt készítettek koponyájáról, majd az alsó állkapocs működését a csincsillától kölcsönözve vizsgálták a hatóerőket. Azért választották ezt a modernkori rágcsálót, mert jelenlegi tudásunk szerint ez az állat az egyik legközelebbi rokona a Josephoartigasia monesinek.
A szimulációk kimutatták, hogy valami elképesztő erővel volt képes összezárni fogait az állat, a hátsókon közel 4200 newtont mértek a kutatók. Ez körülbelül háromszor nagyobb, mint amire a tigris vagy a közepes méretű krokodilok képesek, tehát igencsak félelmetes élményben lehetett része annak, ami a szájába került. Mivel azonban a rágcsáló növényevő volt, más állatoknak nem kellett tőle tartania.
Az elülső, folyton növő fogakon "csupán" 1400 newton körüli erőket mértek. Valamilyen ismeretlen okból kifolyólag ezek a fogak azonban elég erősek voltak ahhoz, hogy ennek a terhelésnek akár a háromszorosát is elviseljék. Ez azt jelzi, hogy a megarágcsáló valószínűleg másra is használta frontfogait a rágáson kívül. A válasszal egyelőre adós maradt a tudomány, feltételezések vannak csupán. Lehetséges, hogy gyökerek kiásásához használta szupererős fogait, vagy a ragadozókkal szembeni védelem eszközéül szolgáltak, de az sem kizárt, hogy a saját fajtásaival adott területért vívott csatában voltak segítségére.
