Ha tartós szárazságról beszélünk, többnyire a forró és hatalmas észak-afrikai homoksivatag, a Szahara jut az eszünkbe. Pedig a Szahara valóságos oázisnak számít a Föld legkietlenebb vidékéhez, az Andok és a Csendes-óceán között elterülő Atacama-sivatag egyes területeihez képest.
A Peru, valamint Chile területén található szikla és homoksivatag, az Atacama egészen különleges geológiai képződménynek számít. A mintegy 15 millió éve, a miocén időszak derekán kialakult területet a még napjainkban is emelkedő Andok, a Föld leghosszabb lánchegysége, és a Csendes-óceán parti hegyvidéke, az átlagosan 800 méter magas Domeyko Kordillerák övezik.
A Csendes-óceán partvidékével párhuzamosan futó, észak-déli irányban hozzávetőleg 1000 kilométer hosszú, ám mindössze 160 kilométer széles sivatag nem csak a dél-amerikai kontinens, hanem a Föld legszárazabb vidéke is egyben.
A kietlen sivatag déli, Baktérítő alatti része számít „nedvesebbnek". Az ötödik legnagyobb chilei városnál, az óceánparti Antofagostánál, amely közvetlenül határos a sivataggal, az óceáni hatás miatt 3 mm az átlagos éves csapadékmennyiség, ám még az Atacama e „termékenynek" számító részén is voltak olyan időszakok, amikor 40 évig egyetlen csepp eső sem hullott.
Az Atacama ötvenszer szárazabb vidék, mint a hírhedt kaliforniai Death Valley, azaz a Halál-völgy.
De vajon mi a magyarázata az itt tapasztalható extrém szárazságnak? A Baktérítő térségének leszálló légáramlatai nem szállítanak csapadékot, az Andok magasba emelkedő ormai pedig meggátolják a nedves óceáni légtömegek beáramlását.
A tartós szárazság kialakulásában komoly szerepet játszik a dél-amerikai kontinens nyugati partvidéke mentén északnak tartó hideg Humboldt-áramlat is.
Az antarktiszi eredetű hűvös víztömeg miatt úgynevezett hideg felhőlencse alakul ki, ami megakadályozza a felfelé irányuló levegőáramlást, és ezen keresztül a felhőképződést is. A szárazság olyan mértékű, hogy még 6 800 méteres magasságban, bőven a hóhatáron túl sincsenek magashegységi gleccserek.
Hasonlóan az afrikai kontinens nyugati partvidékén fekvő Namíbiához, a ködképződés viszont igen jelentős, ami miatt az Atacama egyes területein a lecsapódó pára elegendő nedvességet biztosít bizonyos szárazságtűrő növények életben maradásához, még csapadék hiányában is.
Az Atacama nem csak nagyon száraz, hanem meglehetősen hűvös vidék is, szemben a forró Szaharával. Az Atacama területén nem nagyon láthatók olyan homokdűnék, mint a Szaharában, vagy a Namíbia-sivatagban. A durva, kavicsméretű szemcsékből a szél nem tud dűnéket építeni.
A mamutok korában hullott itt utoljára kiadós eső.
Az Atacama legszárazabb és legkietlenebb területei a sivatag északi részén találhatók. A szárazság és a talajszerkezet ebben a körzetben kísértetiesen emlékeztet a marsi viszonyokra, ezért nem véletlen, hogy a NASA nagy előszeretettel teszteli itt a marsi űrexpedíciók kutatóeszközeinek prototípusait.
A sivatagnak ebben a körzetében a geológiai kutatások szerint az utolsó csapadékos periódus 120 ezer éve, még a pleisztocén kor utolsó nagy eljegesedése, a Würm-glaciális elejéről mutatható ki. Ezt tanúsítják az egykori, esővíz által kivájt folyásmedrek és kisebb, sekély tómedencék.
E múltbéli, viszonylag csapadékos periódus megszűnése óta gyakorlatilag töretlen és folyamatos a szárazság. Az egykori beszáradt tavak helyén sómedencék, úgynevezett salarok alakultak ki.
Az extrém szárazság, a páramentes levegő, a fényszmog tökéletes hiánya, és a nagy tengerszint feletti magasság egyedülállóan kedvező adottságokat biztosít a földi optikai csillagászati megfigyelések számára.
Ezért nem véletlen, hogy az Európai Déli Obszervatórium két nagy csillagvizsgálót is ide telepített, a La Silla, és a Paranal Obszervatóriumokat.